Oros vitéz lova tajtékot hányt, mire egynapi vágta után András király táborába ért.– Felség – zuhant térdre Oros a király előtt –, Henrik császár nagy haddal tör országod ellen, katonája annyi, mint a fűszál, s a Dunán egy hajóhad kíséri.
András király arca, mintha kőből faragták volna, meg sem rezdült a hírre.
– Menjetek – intett –, a császár pusztaságot találjon maga előtt, ember nélkül, állat nélkül, élelem nélkül. Egy szem búza, annyi sem maradjon neki!
Lovascsapatok rajzottak ki András táborából nyugat felé.
Orosból a király nyugalma láttán egy csapásra eltűnt a fáradtság, maga is lóra pattant újból, hogy mihamarabb teljesedjék a királyi parancs.
Aratás ideje volt, a nép a határban szorgoskodott, volt, aki éppen keresztekbe rakta a gabonáját, mások éppen most vágták, a legserényebbek már a takarodást is megkezdték, nagy, búzakévékkel rakott szekerek igyekeztek a falvak felé. S most a katonák láttán riadt arcok, ijedt tekintetek, hátrahőkölő testek. Ezek mit akarnak?
– Abbahagyni! Abbahagyni! – kiáltozták a katonák. – Mindenki a faluba! Az élelmet szekérre rakni, állatokat elhajtani! Irány Fehérvár! Gyerünk, gyerünk!
– De vitéz úr – fogta könyörgőre egy paraszt –, már csak az a kicsike darab van hátra, azt még learatnám.
Egy besenyő lovas tornyosult fölötte, szúrós szemmel nézte a parasztot.
– Nem érted? A király parancsa! – mondta, s a kezében tartott lobogó fáklyát a maradék búzába hajította.
Oros szíve összeszorult a lángoló gabona láttán, sajnálta a rémült parasztokat, de tudta, nem tehetnek mást. Ez a király parancsa, s a király tudja, mit miért parancsol. Egy csatlásos ökrös szekér közeledett feléje, toronymagasan megrakva búzakévékkel. Az ökrök előtt megszeppent öreg paraszt, a kévék tetején egy kisfiú. Az öreg reménykedett, hogy legalább azt az egy fordulót be tudja menteni a faluba.
– Állj – mordult rájuk Oros. – Leszórni!
– De uram – próbálkozott a paraszt.
– Jön az ellenség, nem érted? Leszórni, mert különben a szekérrel együtt gyújtom föl!
Az öreg meg a gyerek fáradt mozdulattal szórták a kévéket a szekér mellé, Oros zsarátnokot vetett a csomóba, lobogva égett a búza, az öreg úgy érezte, mintha a szíve égne.
– A király parancsa – morogta Oros. – Gyerünk, igyekezzetek!
Égett, füstölgött az egész vidék, távoli domboldalakon lobogott a lábon álló búza, égtek a kepék, a falvak mellett az asztagok, a szénaboglyák. Síró asszonyok, síró gyerekek, a férfiak káromkodva rakodtak a szekerekre, terelték a marhákat, a visítozó süldőket, kocákat, az asszonynép szaporán kapkodta bucsér alá az aprójószágot.
Hosszú szekérkaravánok döcögtek délkeletnek a lángoló, fel-felparázsló, egyre jobban feketülő tájon.
– Ez neked a fogadjisten, Henrik császár – mormogta Oros, s a feje mellett fekete üszköt, fel-felparázsló polyvát hordott a szél.
Henrik császár hada másnap érte el a felperzselt vidéket. A fekete, kiégett táj szorongatta őket, az üres szellemfalvakban mintha túlvilági lelkek lestek volna ki az ablakokon.
– Császári felség, elfogyott az élelmünk – jelentette Henriknek a vezér.
– Gebhardt püspök a hajóhaddal már Győrbe érkezett – mordult rá a császár –, egykettőre itt lesz az utánpótlás. Itt bevárjuk. Letáborozni! – rendelkezett a császár.
Letáboroztak, s körülöttük, mint a farkasok a nyáj körül, ott ólálkodtak András király magyar és besenyő lovasai.
Gebhardt püspök valóban megérkezett a hajóhaddal Győrbe. Kikötötték az élelemmel telt bárkákat. Gebhardt magához szólította egyik emberét, és levelet nyújtott neki.
– Ezt elviszed a császárnak, írja meg, hogy hova vigyék az utánpótlást.
Oros vette észre először a kiégett puszta tájban a settenkedő idegent. Mit keres ez itt? A portyázó lovascsapat előrajzott rejtekéból, körülvették a jövevényt, egykettőre megtalálták nála a levelet. Fél órába sem telt, már András király kezében volt a levél.
– Majd mi megválaszolunk neki – somolygott a király. – Írd! – intett az írnoknak.
– „Tudd meg, kiváló Gebhardt püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg. Rontsd el hát a hajókat, amilyen gyorsan csak tudod, és 48siess utánunk Regensburgba, Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban.”
A levelet lepecsételték, s a király Orosnak nyújtotta.
– Öltözz parasztgúnyába, s vidd el Gebhardtnak.
Oros a levéllel nekivágott az éjszakának.
Henrik seregét akkor már majdnem szétzüllesztette az éhség és a félelem. A magyarok egy percre sem hagytak nekik békét, hol nyílzáport zúdítottak rájuk, hol meg sátraik közé bemerészkedve, pányvával elragadtak közülük egyet-egyet. A rémült németek beásták magukat a földbe, s pajzsaikat maguk fölé borították.
– Csak reggelig tartsatok ki – ordította a császár –, jön már Gebhardt!
S Gebhardt nem sokkal később Oros kezéből átvette a hamis levelet. Megbolydult a német hajósok tábora, Oros a nagy zűrzavarban kereket oldott, megbújt egy Duna-parti füzesben.
Gebhardt emberei a parancs szerint jártak el. Legszebb hajóikat felgyújtották. Oros elégedetten nézte a csapkodó lángokat. Ezt az öreg paraszt szekér búzájáért – gondolta. Más hajókat megfúrtak, úgy süllyesztették el. Egy órácska alatt a császári hajóhad a várva várt élelemmel együtt semmivé lett, s Gebhardt embereivel sebtében indult Regensburg felé. Oros meg András király tábora felé vette útját, hogy jelentést tehessen mihamarabb.
Mire Oros visszaért, már megtört a császári tábor. Éhen veszünk mind, elpusztulunk, zajongtak a katonák a pajzsokkal takart gödrökben. Halottjuk is egyre több lett, ki magyarok nyilaitól, ki az éhségtől pusztult el. S Gebhardt-ot ugyan várhatták! Henrik magához intette két főemberét.
– Menjetek el András királyhoz – mondta –, és mondjátok meg, örök békét kínálunk neki. Ha most szabad utat enged hazafelé és élelmet küld a seregemnek, soha András királyt és utódait nem támadom, soha magyar királyt szóval, tettel vagy tanáccsal meg nem bántok, sőt ha valaki utódaim közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható Isten haragja, és átkozott legyen mindörökre. Menjetek, mondjátok meg neki.
A küldöttség már útnak eredt, de a császárnak még valami eszébe jutott, és utánuk kiáltotta.
– És Zsófia nevű lányomat az örök békesség zálogául András király fiához, Salamonhoz adom feleségül.
András király meghallgatta a követeket és így szólt:
– Vigyetek nekik élelmet.
Ötven óriási vizát küldött a császárnak, kétezer szalonnát, ezer birkát, ökröket, több szekér kenyeret és bort is fölös bőséggel. A kiéhezett németek nekiestek az eleségnek, egymás kezéból kapkodták a kenyeret, szalonnát. Sokan annyit ettek, hogy ott helyben meghaltak tőle.
A magyar tábor a szemközti hegyoldalból nézte a németek fejvesztett zabálását s a vedelést a csapra vert hordók körül.
Oros – még paraszti gúnyában – ott állt királya mellett, arcán gúnyos mosoly, akárcsak Andrásén.
A részeg, szétzüllött német sereg ekkor eldobálva vértjeit, sátrait, fegyvereit hátrahagyva fölkerekedett, és lóhalálában elfutott Németország felé.
Csend lett, csak az elhányt fegyverek, vértek, pajzsok csillogtak a hegyoldalban. És ekkor András így szólt:
– Mától ezt a hegyet Vértesnek nevezzük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése