Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Tóth Árpád: Öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vízen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Szabó Lőrinc: Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
egyre komorodik az erdő.

Kövek másztak ki az utakra,
csapdákkal ijeszt a világ,
sietnél, s folyton visszahökkent
a falsűrű feketeség.

Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már
csak a semmi mögé figyel,
s mázsásat csuklik a szived, ha
tarkón üt egy gyanutlan ág.

Hargitai Gyula: Angyalok szerelmével

Nagy, fehér rózsákba haraptam, véred rózsái voltak azok,
testünkben fogócskáztak káprázó, kis csillagok.
Véred fehér rózsáit megcsókoltam szelíden,
galamb voltál, fészeknek használtad üres szívem.
Bőrünket elveszítve, közös erekkel, vérrel
egyesültünk a Napban tomboló tiszta mézzel.
Pórusainkból lettek rozoga madárfészkek,
madarakként tátogtak a közös szívverések,
pelyhesen követelték a kövér mindenséget.
A félelem rossz anyja: a Holdas szárnyú lepke:
az éjszaka lelkünkben a hatalmát elvesztette.
Bőrünket visszakaptuk s külön erekkel, vérrel
ágyunkon a gonoszság levágott két fejével
köszöntöttük a hajnalt angyalok szerelmével.

Dsida Jenő: Valami arcot viszek

Valami arcot, szentséget viszek
elrejtve mélyen.
Havas nagy úton bandukolok
szembe a lemenő nappal.

Ezt a szentséget nem ismeri
senki kívülem:
Elítélt próféták máglya-lángja
perzselte a szívembe hajdan.

Talán az otromba erdők mögött
találok egy kicsi kunyhót,
ahol a fehér fenyőasztalkából
oltárt csinálhatok.

Ott egy Istent imád majd velem
a kunyhó apraja, nagyja
s hiába búg az éjben
a hitetlenség farkasüvöltése.

De addig bandukolok a havas úton,
szembe a nappal -
Sötét terhek dőlnek az életemre
s ferde árnyékok hullnak a hóra.

C. E. Shepherd: Az alkony meséje

Védelmező ölelésében gyöngéd faágnak,
Bújj meg, Édes, féltelek.
Altasson könnyű szellő lomb csókolta éjjel,
tündék szőtte mesés álmod takarója ma lelkemnek.
Fáradt vagy? Mondd!
Csitt, picit, elmerengni látszik a csillagtengerben fürdő Hold is.
Reszkető vágyaid süvöltötte szerelem lappang szíved
reménybörtönében,
csöndesen vár, keserébe fulladó, dohos magány sorvasztotta
sötét mélyén.
Alszol, kicsit?
Talán ébredvén feloldozott átokként tűnik el a való,
s mint harmat a Nappal, illan tova soha voltan.

Elhajózunk majd éjszakába olvadni
gyöngyöző óceán alkonyi aranyán,
míg szerelmes szél lehel életet kínzón ajkad
szomjas kármen-pirosára.
Egek omolnak térdre, viharok csitulnak fájón,
hullámok gyötörte föld üvölt a haldokló ég felé zokogva.
Dörömbölő szíved-mellkasod dombja alatt csiholja
öröklángú tüzét.
Őrület határán hánykódik törékeny csónakunk?
Mondd, miért találok rád?
Haragos lila áramlik vörös-narancs boltozat ölelő
kékjébe, hol parázslón izzik még a bukó Nap korongja.
Elemelem szívedtől kezem.
Vérzik hasogatón.
Mennem kell.
Ösvényem szíved hajnala perzseli rózsásra.
Szeretnem kell-e Téged?
Istenek intenek felém vádlón, hívnak menekülni óvó-bántó
karjaidba.
Menekülök.

Dante Gabriel Rossetti: Fényvillanás

Már jártam itt, igen!
Mikor is volt? Ki tudja már!
Ott künn a fű nem idegen,
s az illatár,
a sóhajtás, a part sok fénye sem.

Enyém voltál. Igen.
Vajon mikor is lehetett?
Egy fecske röppent odafenn,
fordult fejed,
fátylad lehullt - de rég volt, Istenem!

Így volt? S így lesz? Igen?
Legyőzve évek távolát
visszatalál a szerelem
a gyászon át?
Jön még nap s éj, amely gyönyört terem?

Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

Earl of Rochester: Találós mese

Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
A szép Corinna mellettem hever,
s a kezem játszik - találd el, mivel!

Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
Szeretni és nem mondani valók!
Szent készülődés... percet perc söpör...
mig elalélunk - tudod már, mitől!

Amikor föltakartam, elpirúlt;
Először: harcolt, aztán: rámborúlt
s már maga kérte, hogy játsszak vele
s még és még vágyott - jól láttam, mire!

De jaj! heves tűz hamarább elég,
Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
A mi kéjünk is hamar véget ért
s már nem folytattam - ne kérdezd, miért!

Kiss József: Az örök szépnek

Az örök szépnek, örök ifjúságnak
Utolsó álmát veled álmodom,
Te elmúlhatsz, te elhervadhatsz másnak;
Én hervadásod látni nem fogom.

A szellő, melyre te a kelyhed bontod,
Melytől szépséged telje teljesül:
Éltem fájáról az utolsó lombot
Rázza le lassan, kérlelhetlenül...

Te, válladon a királyi palásttal,
Bevonulsz büszkén, diadalmasan,
Míg engemet a tulsó kapun által
Már kifelé visz magányos utam.

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón.


S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már
ősz! hullni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...