Bújj meg, Édes, féltelek.
Altasson könnyű szellő lomb csókolta éjjel,
tündék szőtte mesés álmod takarója ma lelkemnek.
Fáradt vagy? Mondd!
Csitt, picit, elmerengni látszik a csillagtengerben fürdő Hold is.
Reszkető vágyaid süvöltötte szerelem lappang szíved
reménybörtönében,
csöndesen vár, keserébe fulladó, dohos magány sorvasztotta
sötét mélyén.
Alszol, kicsit?
Talán ébredvén feloldozott átokként tűnik el a való,
s mint harmat a Nappal, illan tova soha voltan.
Elhajózunk majd éjszakába olvadni
gyöngyöző óceán alkonyi aranyán,
míg szerelmes szél lehel életet kínzón ajkad
szomjas kármen-pirosára.
Egek omolnak térdre, viharok csitulnak fájón,
hullámok gyötörte föld üvölt a haldokló ég felé zokogva.
Dörömbölő szíved-mellkasod dombja alatt csiholja
öröklángú tüzét.
Őrület határán hánykódik törékeny csónakunk?
Mondd, miért találok rád?
Haragos lila áramlik vörös-narancs boltozat ölelő
kékjébe, hol parázslón izzik még a bukó Nap korongja.
Elemelem szívedtől kezem.
Vérzik hasogatón.
Mennem kell.
Ösvényem szíved hajnala perzseli rózsásra.
Szeretnem kell-e Téged?
Istenek intenek felém vádlón, hívnak menekülni óvó-bántó
karjaidba.
Menekülök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése