Kádár Kata (Székely népballada)

"Anyám, anyám, édes anyám,
Gyulainé édes anyám!
Én elveszem Kádár Katát
Jobbágyunknak szép leányát."
"Nem engedem, édes fiam,
Gyula Márton!
Hanem vedd el nagy uraknak
Szép leányát."
"Nem kell nekem nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell nekem Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya."
"Elmehetsz hát, édes fiam,
Gyula Márton!
Kitagadlak, nem vagy fiam,
Sem egyszer, sem másszor."

"Inasom, inasom, kedvesebb inasom,
Húzd elő hintómat, fogd bé lovaimat!"
Lovakat befogták, útnak indultának.
Egy kezkenyőt adott neki Kádár Kata:
"Mikor e' szinibe vörösre változik,
Akkor életem is, tudd meg, megváltozik."

Megyen Gyula Márton hegyeken, völgyeken,
Egyszer változást lát a cifra kezkenyőn.
"Inasom, inasom, kedvesebb inasom!
A föld az istené, a ló az ebeké.
Fordúljunk, mert vörös szin már a kezkenyő,
Kádár Katának is immár rég vége lett."

A falu véginél volt a disznópásztor:
"Hallod-e, jó pásztor, mi ujság nállatok?"
"Nálunk jó ujság van, de neked rossz vagyon,
Mert Kádár Katának immár vége vagyon.
A te édes anyád őtet elvitette,
Feneketlen tóba belé is vetette."
"Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó,
Arannyim mind tiéd, a lovam s a hintó."

El is menének ők a tónak szélire:
"Kádár Kata lelkem, szólj egyet, itt vagy-e?"
A tóba' megszólalt Kádár Kata neki,
Hozzája beugrék hamar Gyula Márton.

Édes anyja vízi buvárokat küldött;
Megkapták meghalva, összeölelkezve.

Egyiket temették oltár eleibe,
Másikat temették oltár háta mögé.
A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
Az oltár tetején összekapcsolódtak,
Az anyjok odament, le is szakasztotta.
A kápolna-virág hozzá igy szólala:
"Átkozott légy, átkozott légy,
Édes anyám, Gyulainé!
Életembe rossz voltál,
Most is meggyilkoltál!"