Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Hírneves Hold apja (Tibeti mese)

Élt egyszer egy szegény ember, aki talált egy nagy halom árpát. A szegény ember egy nagy zsákba tette az árpát, és felakasztotta a mestergerendára. Utána lefeküdt az árpazsák alá, és elkezdett álmodozni.

- Ez az árpa - kezdte magában - majd nagyon gazdaggá tesz engem. Ha okosan gazdálkodok vele, és állatokat veszek rajta, végül nagygazda lesz belőlem. Mikor gazdag leszek, meg fogok nősülni, és a feleségem fiút szül nekem. Minek is nevezzem a fiam?

Mivel éppen feltűnt a hold, a szegény ember elhatározta, hogy a fiát Hírneves Holdnak fogja hívni. 

Hanoch McCarty: A mosoly

Sokan ismerik Antoine de Saint-Exupéry csodálatos könyvét, " A kis herceg"-et. Ez a különös, fantáziadús és gondolatébresztő történet egyszerre szól a gyermekekhez és a felnőttekhez. Jóval kevesebben hallottak a szerző többi munkájáról, regényeiről és novelláiról.

    Saint-Exupéry vadászpilótaként harcolt a nácik ellen, és bevetés közben vesztette életét. A második világháború előtt a spanyol polgárháborúban is részt vett a köztársaságiak oldalán. Ez az időszak ihlette "A mosoly"(Le sourire) című elbeszélését. Ezt szeretném most megosztani olvasóimmal. Nem tudni, hogy saját életéből merített eseményt dolgoz fel, vagy a képzelet szüleménye.

Angyali küldetés (történet)

Az angyal este érkezett. Fontos küldetése volt : másnap délig egy tiszta embert kellett találnia, különben a város, és a benne lakók felett a Sátán veszi át a hatalmat. Így szólt az Úrral kötött egyezség.

Az angyal először egy öregember testét öltötte magára, és úgy járta a város utcáit. Négyszer rabolták ki egyetlen óra leforgása alatt, utoljára le is ütötték, és alaposan összeverték. Ekkor úgy döntött, hogy anyagtalanul folytatja tovább a kutatást.

Varázskavicsok (történet)

Egy este egy csapat nomád lovas épp lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen vaktó fényesség vette őket körül. Tudták, hogy valami mennyei lény jelent meg nekik. Felcsigázva várták az égi üzenetet, amely biztosan különleges értelemmel bír majd.

Végül így szólt a hang:
- Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok! Tegyétek a nyeregtáskába, azután menjetek tovább utatokon, és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.

A fiú és a kiskutya

Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó. Egyik nap jött egy kisfiú.

- Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?

- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket! - válaszolta a tenyésztő.

Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal, csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott futni, mint a többi kölyök, mert sántán született.

Tóth Árpád: Öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vízen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Szabó Lőrinc: Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
egyre komorodik az erdő.

Kövek másztak ki az utakra,
csapdákkal ijeszt a világ,
sietnél, s folyton visszahökkent
a falsűrű feketeség.

Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már
csak a semmi mögé figyel,
s mázsásat csuklik a szived, ha
tarkón üt egy gyanutlan ág.

Vértes (Magyar monda Lázár Ervin nyomán)

Oros vitéz lova tajtékot hányt, mire egynapi vágta után András király táborába ért.
– Felség – zuhant térdre Oros a király előtt –, Henrik császár nagy haddal tör országod ellen, katonája annyi, mint a fűszál, s a Dunán egy hajóhad kíséri.
András király arca, mintha kőből faragták volna, meg sem rezdült a hírre.
– Menjetek – intett –, a császár pusztaságot találjon maga előtt, ember nélkül, állat nélkül, élelem nélkül. Egy szem búza, annyi sem maradjon neki!
Lovascsapatok rajzottak ki András táborából nyugat felé.

Hargitai Gyula: Angyalok szerelmével

Nagy, fehér rózsákba haraptam, véred rózsái voltak azok,
testünkben fogócskáztak káprázó, kis csillagok.
Véred fehér rózsáit megcsókoltam szelíden,
galamb voltál, fészeknek használtad üres szívem.
Bőrünket elveszítve, közös erekkel, vérrel
egyesültünk a Napban tomboló tiszta mézzel.
Pórusainkból lettek rozoga madárfészkek,
madarakként tátogtak a közös szívverések,
pelyhesen követelték a kövér mindenséget.
A félelem rossz anyja: a Holdas szárnyú lepke:
az éjszaka lelkünkben a hatalmát elvesztette.
Bőrünket visszakaptuk s külön erekkel, vérrel
ágyunkon a gonoszság levágott két fejével
köszöntöttük a hajnalt angyalok szerelmével.

Dsida Jenő: Valami arcot viszek

Valami arcot, szentséget viszek
elrejtve mélyen.
Havas nagy úton bandukolok
szembe a lemenő nappal.

Ezt a szentséget nem ismeri
senki kívülem:
Elítélt próféták máglya-lángja
perzselte a szívembe hajdan.

Talán az otromba erdők mögött
találok egy kicsi kunyhót,
ahol a fehér fenyőasztalkából
oltárt csinálhatok.

Ott egy Istent imád majd velem
a kunyhó apraja, nagyja
s hiába búg az éjben
a hitetlenség farkasüvöltése.

De addig bandukolok a havas úton,
szembe a nappal -
Sötét terhek dőlnek az életemre
s ferde árnyékok hullnak a hóra.

C. E. Shepherd: Az alkony meséje

Védelmező ölelésében gyöngéd faágnak,
Bújj meg, Édes, féltelek.
Altasson könnyű szellő lomb csókolta éjjel,
tündék szőtte mesés álmod takarója ma lelkemnek.
Fáradt vagy? Mondd!
Csitt, picit, elmerengni látszik a csillagtengerben fürdő Hold is.
Reszkető vágyaid süvöltötte szerelem lappang szíved
reménybörtönében,
csöndesen vár, keserébe fulladó, dohos magány sorvasztotta
sötét mélyén.
Alszol, kicsit?
Talán ébredvén feloldozott átokként tűnik el a való,
s mint harmat a Nappal, illan tova soha voltan.

Elhajózunk majd éjszakába olvadni
gyöngyöző óceán alkonyi aranyán,
míg szerelmes szél lehel életet kínzón ajkad
szomjas kármen-pirosára.
Egek omolnak térdre, viharok csitulnak fájón,
hullámok gyötörte föld üvölt a haldokló ég felé zokogva.
Dörömbölő szíved-mellkasod dombja alatt csiholja
öröklángú tüzét.
Őrület határán hánykódik törékeny csónakunk?
Mondd, miért találok rád?
Haragos lila áramlik vörös-narancs boltozat ölelő
kékjébe, hol parázslón izzik még a bukó Nap korongja.
Elemelem szívedtől kezem.
Vérzik hasogatón.
Mennem kell.
Ösvényem szíved hajnala perzseli rózsásra.
Szeretnem kell-e Téged?
Istenek intenek felém vádlón, hívnak menekülni óvó-bántó
karjaidba.
Menekülök.

Az öregasszony meg az oroszlán (szomáliai mese)

Egy távoli faluban élt egy már nagyon fáradt öregasszony, aki tovább nem akart egyedül élni. A lánya egy közeli faluban lakott. Gyakran meglátogatta, de ez alkalommal úgy döntött, hogy ő megy el hozzá, hogy soha többé ne hagyja el.

Egy kora reggel útra kelt a bozóton át a faluba, ahol a férjezett lánya lakott. Apró léptekkel lépdelt az erdőt átszelő ösvényen. Az ösvényt a föld és az ott növő gyökerek jelölték. Nem volt egyenes, hanem kacskaringós, mert a még létező természetes akadályokat kerülgette. Az öregasszony szerette az erdő illatát, az avarból szálló szagot, ami összekeveredett a régi tüzek, a fakéreg és a túlmelegedett kövek szagával.

Dante Gabriel Rossetti: Fényvillanás

Már jártam itt, igen!
Mikor is volt? Ki tudja már!
Ott künn a fű nem idegen,
s az illatár,
a sóhajtás, a part sok fénye sem.

Enyém voltál. Igen.
Vajon mikor is lehetett?
Egy fecske röppent odafenn,
fordult fejed,
fátylad lehullt - de rég volt, Istenem!

Így volt? S így lesz? Igen?
Legyőzve évek távolát
visszatalál a szerelem
a gyászon át?
Jön még nap s éj, amely gyönyört terem?

Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

A törpék kincse (mese)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg gróf. Ennek az öreg grófnak volt egy fia és egy leánya. Busut, így hívták a fiút, és Emőse, így hívták a leányt, nagyon jó testvérek voltak. Mikor atyjuk meghalt és a rossz emberek kiűzték őket kastélyukból, nem hagyták el egymást, hanem együtt indultak ország-világ, szolgálatot keresni.

Mentek, mendegéltek. Már koromsötét volt, mikor egy kis faluba értek. A legelső ház ajtaján bezörgettek.

Egy hófehér szakállú öreg ember nyitotta ki az ajtót.

- Jó estét, édes öreg apánk! - köszöntötték a gyermekek.

- Fogadj Isten, gyermekeim! - felelt az öreg. - Szerencsétek, hogy édes öreg apátoknak szólítottatok, mert különben a küszöb előtt lett volna a helyetek. Hát mi járatban vagytok?

- Szolgálatot keresünk, szegény, árva gyerekek vagyunk!

- Jól van, megfogadlak benneteket. Te, fiam, kecskéimet legelteted ott fenn, ama sötét romok árnyékában. És te, leányom, a libáimat legelteted itt lenn víz mellett.

A két testvér szolgálatba állott. Busut őrizte a kecskéket ott fenn, ama sötét romok árnyékában, Emőse pedig leült a víz mellé a zöld fűre és őrizte az úszkáló libácskákat. Később mind a ketten elszunnyadtak, mert éhesek is voltak, álmosak is voltak. Mikor másnap reggel fölébredtek, nem érezték többé az éhséget. Úgy tetszett nekik, mintha nagy lakomán lettek volna, hol pompás ételekkel és italokkal laktak jól.

Busut lejött a magas hegyről kis hugához. Csodálkoztak nagyon, hogy sehol sem látják a kis falut, melynek legelső házában tegnap az öreg ember felfogadta őket és így nem találják meg gazdájukat. Híven őrizték tovább a rájuk bízott jószágokat. Vad gyümölcscsel, gyökerekkel és kecsketejjel éltek. Bízva bíztak, reménykedtek, hogy majd csak előkerül a gazda is.

Így telt el sok idő, mikor egyszer Emőse, a füvön pihenve, csodálatos hangokat hallott a föld alól. Arany-, ezüstcsörgést. Aztán olyan hangokat, mintha az aranyat, ezüstöt számlálta volna valaki.

- Egy... kettő, három... ötven... száz... ezer... százezer... millió... tiz millió...

Emőse felébredt.

- Jaj, Istenem, ennyi tenger pénze az édes atyámnak sem volt, pedig az gróf volt.

Körülnézett és maga mellett a földön egy fényes pénzdarabot pillantott meg. Félretette. Csillogó arany volt. Épen ekkor jött Busut, édes tejet hozott kis hugának. Emőse elmondta neki álmát és megmutatta a fényes pénzdarabot.

- Jó volna talán ásni a pénz után? - szólt a kis leány.

- Hagyjuk azt, édes hugom, amit a jó Isten nekünk szánt, megleljük azt úgy is, ha nem szomjazunk olyan nagy kincs után. Őrizzük a ránk bízott jószágot és mi is megkapjuk jutalmunkat.

De tél felé közeledett az idő. Busut félt, hogy huga megfázik így a szabad ég alatt, azért fenn a régi várkastély romladozó udvarán egy kis kunyhót épített. Ide húzódtak télire a jó testvérek.

A mint itt ültek, üldögéltek késő este, egyszerre csak betoppan hozzájuk az öreg ember, ki őket szolgálatba fogadta:

- No, fiam, leányom, jól őriztétek kecskéimet, libáimat, mától fogva felmondom a szolgálatot. A kecskéket, libákat elhajtom, de ti itt maradhattok ebben a várban, mert erre ugyan a madár sem jár. Fizetéstek az a pénzdarab, mit Emőse az őszszel a fűben talált.

Ezzel az öreg ember eltűnt.

A két testvér megelégedett a fizetéssel és mint a kik jól végezték munkájukat, nyugodtan aludták át az éjszakát. Azaz, dehogy aludtak. Mikor javában aludtak volna egyszerre édes dal csendült a fülükbe. Arra felé tekintettek, a honnan a dal hangzott.

Hát uram fia, mit látnak? Bizony nem mást, mint két iczinke-piczinke kis alakot. Olyan kicsinyek voltak, hogy Busutnak és Emősének a czipője sarkáig sem értek. Két valóságos kis törpe. Az egyik férfi volt, a másik nő, aranyos ruhában.

- Hát ti mit kerestek itt az én birodalmamban? - kiáltott az iczinke-piczinke kis ember olyan hangon, hogy Emőse megremegett tőle.

- A te birodalmad? - kérdé Busut bátran, - hiszen én magam építettem ezt a kis kunyhót a szanaszét heverő kövekből.

- Csakhogy azok a kövek és minden, a mit itt látsz, ötszáz esztendeje vannak birtokomban, - felelt az iczinke-piczinke ember. - Úgy van, úgy, hiába bámulsz rám. Két rossz testvér lakott itt, ebben a várban, a kik folyton czivódtak, hogy kié legyen a vár. Czivódtak őseik kincsei fölött. A jó Isten aztán úgy büntette meg őket, hogy egy zivataros éjjel összeomlott a várkastély, a kincseket pedig a föld nyelte el. Én őrzöm itt, ezt a birtokot, enyém itt minden. De mivel én látom, hogy ti jó testvérek vagytok, nem bánom, egyezségre lépek veletek. Legyen a tietek, a mi a föld felett van; legyen az enyém, a mi a föld alatt van.

- Jól van! - szólt Busut - áll az egyezség!

Az iczinke-piczinke emberke karját nyújtotta iczinke-piczinke feleségének és kiosontak az udvarra. Busut és Emőse utánuk néztek. Az iczinke-piczinke házaspár felugrott a kút párkányára és onnan beugrott a vízbe.

Másnap, a mint felébredtek, azt hitték, csak álom volt az egész.

Körülnéztek. Az egyik sarokban egy rozsdás fűrészt és egy rozsdás fejszét pillantottak meg. Busut kezébe vette a szerszámokat és így szólt:

- Ejnye, milyen jó, hogy ilyen pompás szerszámokat lelek. Építek én olyan házacskát, hogy egész kényelemmel lakhatunk benne a télen át, nem kell itt a hideg kövek közt fagyoskodnunk.

S valóban elkezdődött a vidám munka. Emőse is segített bátyjának. Nem nagy fáradságba került, csak fel kellett emelni a fejszét és az magától kivágta a legvastagabb fát is. Aztán a fűrészt bele kellett illeszteni a fatörzsbe és az olyan csinos deszkákat fűrészelt, mint a legelső fűrészmalom.

Mikor készen állt a szép, kényelmes házikó, Emősének eszébe jutott, hogy jó lesz eladni a talált pénzdarabot, mely most már az övék, hisz az öreg embertől ezt kapták bérül. Elmentek hát az egy napi járásra fekvő városkába, hol épen vásár volt. Eladták az aranypénzt, vettek rajta tehenet, tyúkokat, házi eszközöket, mindent egy szekérrel, mire csak egy kis háztartásnál szükség van.

A tél elmult. Sohasem fáztak. Mindig hordott Busut elegendő fát az erdőről. Sohasem éheztek, mindig főzött Emőse elegendő eledelt. Mikor tavasz lett, Busut lekaszálta a nagy füvet a romkastély udvaráról. A mint így kaszál, egyszerre csak egy óriási vasajtóra bukkan. Az ajtó nyitva volt. Felemelte. Hosszú lépcsősor tárult fel előtte.

Azonnal hívta ki testvérét.

- Gyere, Emőse, menjünk le ezeken a lépcsőkön.

- Hát menjünk, nem bánom! - felelt a kis leány.

Megindultak. Mindaketten számlálták a lépcsőket.

- Szász... kétszáz... ezer... kétezer... ötezer...!

- Ötezer lépcső! - szólt Emőse. - Mit gondolsz, Busut, régen jövünk már?

- Egész éjjel! - felelt Busut; - de már a végén vagyunk.

Valóban leértek. Egy pompásan berendezett és nagyszerűen kivilágított terembe értek. Senkit sem láttak a teremben. Csak mikor jobban körültekintettek, látták, hogy a terem egyik részében egy arany hinta van és ezen hintáztat egy iczinke-piczinke ember egy iczinke-piczinke kis asszonykát. Megismerték azonnal, hogy ez az a kis házaspár, a ki náluk fennjárt az őszszel.

A kis ember Busut elé ugrott és megszólítá:

- Te Busut! no ne bámulj, hogy tudom a nevedet. Hé, te gróf úrfi, nem tartottad meg a szavadat. Hisz úgy egyeztünk, hogy a mi a föld felett van, legyen a tied és a mi a föld alatt van, az meg lesz az enyém. Hé, fiú, te megszegted az egyezséget, lejöttél a birodalmamba. No most ezért dolgot adok!

Ezzel az iczinke-piczinke ember feltárt egy nagy ajtót, halomszámra hevert ott az arany és ezüst.

- Gyertek ide, - szólt most a testvérekhez. - Te, Busut, számláld meg az aranyat! És te, Emőse, számláld meg az ezüstöt!

Busut és Emőse beléptek az ajtón. Vakító fénynyel árasztotta be a föld alatt lévő termet a sok drágaság.

Busut és Emőse hozzáfogtak a számláláshoz. Számláltak sok száz milliomon felül, mikor egyszerre Busut ezt gondolá:

- Ej, ennek a piczi jószágnak ennyi kincse van, nekem meg nincs semmim, veszek belőle egy zsebbel!

Emőse is épen ekkor gondolkozott így:

- Mit csinál ez a kis ember, ezzel a sok kincscsel itt a föld alatt. Nekik ennyi, nekünk semmi; tele szedem a zsebemet.

Ezt gondolva, egymásra nézett a két testvér, de ugyanabban a perczben tovább számláltak.

- Nem, nem bántjuk a másét!

És nem vettek el egy darabot sem a sok kincsből.

Kimondhatatlan jó érzés szállt most a szívükbe, elkezdtek dalolni és vidáman végezték munkájukat.

Várták, hogy majd csak előjön az az iczinke-piczinke ember, de az csak nem mutatta magát.

Mikor készen lettek a munkával, felmentek ismét az ötezer lépcsőn, a vasajtó becsapódott utánuk és eltünt nyom nélkül; többé meg sem lelték.

Ezentúl csendesen éltek magukban, dolgozva, mulatozva.

Egyszer aztán Busut nagyon beteg lett. Emőse éjjel-nappal virrasztott mellette.

- Oh, édes jó Istenem - sóhajtott a lányka - ne hagyd meghalni az én kedves, jó bátyámat, vagy ha elveszed, haljak meg én is!

Több napig feküdt már Busut elerőtlenedve, mikor egy reggel csak egész vidáman ébredt és felülve ágyában szólt:

- Kedves húgom, köszönöm a pompás bort, mit az éjjel velem itattál. Teljesen meggyógyított.

Emőse csak mosolygott, mert neki bizony sem bora, sem semmiféle orvossága nem volt, ő hát nem adhatta bátyjának a finom bort. Bátyja bizonyosan álmodta azt.

De sebaj, hálát adott az Istennek, hogy bátyja ismét egészséges. Csendesen éltek, éldegéltek tovább békében, szeretetben. Busut igen szép kis kertet készített az omladozó vár udvarán. Emőse virágágyakat és veteményeket rendezett el benne. Esténként a virágok közt levő kis gyeppadra telepedtek, onnan néztek fel a romokra. Azoknak a romoknak már ők minden zegét-zugát átkutatták és bebarangolták.

A mint egy este így üldögéltek a holdvilág fényénél, melynek sugarai az udvar közepén levő kútba estek: egyszerre csak különös mozgást láttak ott.

- Tán csak álmodom! - gondolá Busut.

- Milyen szép álmom lesz most! - suttogá Emőse is.

S nézték, figyelmesen nézték, a mint a kútból sok-sok apró emberke kapaszkodik fel, hasonlók ahoz, a ki már kétszer megjelent előttük. Ezek a kis emberek mindannyian mesterembereknek látszottak. Egyiknek arany kalapács, másiknak malterkanál, véső, fúró, szekercze, fűrész volt a kezében. Fürgén ugráltak ki ezek a kis törpék a kútból és egy szempillantás alatt ellepték az udvart, felkúsztak a falakra. Hemzsegtek mint a dolgos hangyák. Fúrtak, faragtak, kalapáltak, meszet, téglát hordtak, szegeztek, falaztak. Szóval építettek.

Mikor készen állott a pompás épület, festették a szobákat, díszítették a csarnokokat, bútoroztak, berendeztek mindent. Még a harangot is megöntötték és felhúzták a várkastély tornyába. Erre épen kivirradt. Hajnalt kezdtek harangozni.

A harangkongásra Busut és Emőse fölriadtak. Ekkor már a kert is parkká volt alakítva. Előttük magasra lövelt a víz a szökőkútból.

Busut és Emőse a szemüket dörzsölték:

- Oh, Busut - szólt a kis lány, - ha valóban ilyen volna a mi omladozó várunk, úgy mi csakugyan grófok lehetnénk újra.

- Kedves Emősém - felelt a bátya - nem kivánok én semmi egyebet, csak téged tartson meg a jó Isten, csak légy mindig jó kedvű és szeress úgy, mint én téged szeretlek.

- Édes bátyám, hisz én jobban szeretlek, mint saját magamat.

A két testvér megölelte egymást.

Ekkor az iczinke-piczinke törpe állt elébük és szólt:

- Busut gróf és Emőse grófnő, ime átadom váratokat. Ötszáz év óta őriztem én itt a romokat, kincseivel együtt, őriztem addig míg találtam egy testvérpárra, kik ily önfeláldozó szeretettel ragaszkodnak egymáshoz. Meggyőződtem, hogy ti szegénységben is becsületesen éltek, minden kísértésnek ellenálltok és a szeretet sohasem fogy ki szivetekből. Ime, átadom a felépített várat, átadom a törpék kincsét is, mely ama vasajtó alatt rejlik. Jutalom ez jóságtokért, munkásságtokért. Éljetek boldogul!

Erre az iczinke-piczinke ember kis feleségével együtt karonfogva ujra eltünt. Eltüntek vele az apró mesteremberek is, nagy hangon kiabálva:

- Éljen Busut gróf, éljen Emőse grófné!

A nap ragyogó fénynyel kelt föl az égbolton. A testvérek bámulva tapasztalták, hogy a mit az éjjel láttak, nem volt álom.

A régi várkastély ott állt teljes pompájában, felépítve.

Nem sok idő telt el és a vár alján is benépesítette a testvérpár az elhagyatott környéket. Gyönyörű kis helységet építettek arra a helyre, hol idejövetelükkor csak falut találtak. A falu végére pedig, hol az öreg ember háza állott, templomot emeltek a jó Isten dicsőségére.

Earl of Rochester: Találós mese

Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
A szép Corinna mellettem hever,
s a kezem játszik - találd el, mivel!

Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
Szeretni és nem mondani valók!
Szent készülődés... percet perc söpör...
mig elalélunk - tudod már, mitől!

Amikor föltakartam, elpirúlt;
Először: harcolt, aztán: rámborúlt
s már maga kérte, hogy játsszak vele
s még és még vágyott - jól láttam, mire!

De jaj! heves tűz hamarább elég,
Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
A mi kéjünk is hamar véget ért
s már nem folytattam - ne kérdezd, miért!

Kádár Kata (Székely népballada)

"Anyám, anyám, édes anyám,
Gyulainé édes anyám!
Én elveszem Kádár Katát
Jobbágyunknak szép leányát."
"Nem engedem, édes fiam,
Gyula Márton!
Hanem vedd el nagy uraknak
Szép leányát."
"Nem kell nekem nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell nekem Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya."
"Elmehetsz hát, édes fiam,
Gyula Márton!
Kitagadlak, nem vagy fiam,
Sem egyszer, sem másszor."

"Inasom, inasom, kedvesebb inasom,
Húzd elő hintómat, fogd bé lovaimat!"
Lovakat befogták, útnak indultának.
Egy kezkenyőt adott neki Kádár Kata:
"Mikor e' szinibe vörösre változik,
Akkor életem is, tudd meg, megváltozik."

Megyen Gyula Márton hegyeken, völgyeken,
Egyszer változást lát a cifra kezkenyőn.
"Inasom, inasom, kedvesebb inasom!
A föld az istené, a ló az ebeké.
Fordúljunk, mert vörös szin már a kezkenyő,
Kádár Katának is immár rég vége lett."

A falu véginél volt a disznópásztor:
"Hallod-e, jó pásztor, mi ujság nállatok?"
"Nálunk jó ujság van, de neked rossz vagyon,
Mert Kádár Katának immár vége vagyon.
A te édes anyád őtet elvitette,
Feneketlen tóba belé is vetette."
"Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó,
Arannyim mind tiéd, a lovam s a hintó."

El is menének ők a tónak szélire:
"Kádár Kata lelkem, szólj egyet, itt vagy-e?"
A tóba' megszólalt Kádár Kata neki,
Hozzája beugrék hamar Gyula Márton.

Édes anyja vízi buvárokat küldött;
Megkapták meghalva, összeölelkezve.

Egyiket temették oltár eleibe,
Másikat temették oltár háta mögé.
A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
Az oltár tetején összekapcsolódtak,
Az anyjok odament, le is szakasztotta.
A kápolna-virág hozzá igy szólala:
"Átkozott légy, átkozott légy,
Édes anyám, Gyulainé!
Életembe rossz voltál,
Most is meggyilkoltál!"

Kiss József: Az örök szépnek

Az örök szépnek, örök ifjúságnak
Utolsó álmát veled álmodom,
Te elmúlhatsz, te elhervadhatsz másnak;
Én hervadásod látni nem fogom.

A szellő, melyre te a kelyhed bontod,
Melytől szépséged telje teljesül:
Éltem fájáról az utolsó lombot
Rázza le lassan, kérlelhetlenül...

Te, válladon a királyi palásttal,
Bevonulsz büszkén, diadalmasan,
Míg engemet a tulsó kapun által
Már kifelé visz magányos utam.

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón.


S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már
ősz! hullni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

Tatiosz: Hinned kell a boldogság lehetőségében...

Hinned kell a boldogság lehetőségében,hogy csakugyan boldog légy.

 
Az vagy,amit gondolsz,és csak azt tudod elgondolni, amiben hiszel.Ne gondolj a hanyatlásodra, mert bekövetkezik. Ne gondolj a veszteségre, mert veszteségek érnek.Ne gondolj a szomorúságra, mert lelked sötétségbe borul. Ne gondolj a rosszra, mert a mélybe taszít.

 
A jó gondolat: ajándék, szárnyalás, magasba vágyódás, felemelkedés.Élni csupán a Iegtisztább vágyakszerint érdemes. 

Attól függően, hogyvágyaink keserűek vagy édesek, fanyar vagy boldog lesz az életünk. Képzeld el,amit kívánsz, és kívánd, amit elképzeltél.

A boldogság vágy, a képzelet, hit,a cselekedet megvalósulás.

Endrődi Sándor: A szeretetről

Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb, 
Ki senkit, semmit nem szeret.


Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Utassy József: Aki elandalítana

Úgy kellene most valaki mellém,
aki elandalítaná elmém!

Nem tudok mit kezdeni magammal,
mint anyókák, motyogok magamban.

Össze-vissza hadonászok. Intek.
Hatalmasat kiáltok. Legyintek.


Úgy kellene valaki most mellém,
mint a mágnes, magamhoz ölelném!

S tükör elé lépnék, hogy megkérjem:
hagyja el a szobát tükörképem.

Ha most az Úr megcsókolná elmém:
a világot menten átölelném!

Utassy József: Ragadozó

Lármázik a kertben

egy karvaly.

A mihaszna.

Torkotokba fullad

a dal,

fülemülék!

És nincs könyörület.

Csőre,

iszonyú karma

szívetek szaggatja:

csuromvér a pázsit,

piros csatatér.

Mert nincs füle a dalra:

csak a diadalra!

Isten egykedvűen

nézi e hülye lényt.